Vannak, akik szerint sokkal jobb egy kiállítás zárására menni, mint megnyitóra: ott összesűrűsödik minden, amit addig a kiállítás jelentett. Minden, ami az elmúlt időszakban a képek (vagy szobrok vagy plasztikák) körül zajlott, beköltözik a művekbe. Meg egyébként is, a búcsúzás aktusa mindig sokkal pátoszosabb, nem véletlenül született könyvek, versek vagy filmek sora inkább e témában.
Nos, nekem nem adatott meg, hogy Wahorn András életmű(vész)-kiállításának záróeseményén jelen legyek, de voltam ott nagyjából a közepén, igaz más apropóból. (Ami azt illeti, a megnyitón is ott voltam, de oda ember nyilván nem a művészet tárgyáért jár, azokat kibogozni igen nehéz a hömpölygő embertömegben, ahol mindenki valaki mást keres, „Nézd, ott a Csiszár!” „Figyeld, eljött a Tyereskova is!” „Ááá, a Váradi Juli, akkor tuti a Klubrádióban is lesz!”. Plusz a pogácsa és a bor, ugye.) Szóval jelenthetem: a kiállítás kellős közepe is van olyan izgalmas, mint egyéb részei, sőt. Főként, ha egy kortárs folyóirat lapszámbemutatójával kötik egybe, és még maga az alkotó is megtisztel egy (újabb) audioperformansszal.
Nehezen lehetett volna eldönteni, hogy egy lapszámbemutatón ülünk, amit aztán kísér egy koncert, vagy egy önfeledt zenélésen, amit felvezetett egy rövidke felolvasóest – de szerencsére senki nem is törekedett rá, hogy eldöntse. A közönségnek mindegy volt, persze a jobb értelemben véve. Csak ott lenni, és élvezni, hogy ha körülnézünk, a szövegekben megjelenő esendő és esetleges figurák ott vannak a képeken. Ugyanúgy keresgélnek, éppúgy nem mindig találnak, mégis szerethetjük őket és velük vagyunk. Mi vagyunk.
A Műút lapszámbemutató felolvasásán Grecsó Krisztián új főhőséről megtudhattuk, hogy újfent egy kisvárosba visszaszakadt értelmiségi, aki nehezen találja a helyét – úgy tűnt, nem csak a kisvárosban, hanem úgy általában. (Magáról Grecsóról pedig azt, hogy nem szívesen veszi fel olvasószemüvegét nagy nyilvánosság előtt, pedig 40 felé immár rászorul. Én meg kombinálok, és megfordul a fejemben, hogy talán nem véletlen, hogy a hamarosan megjelenő regény főhőse ezúttal nő.) A felolvasott részlet éppen jó volt arra, hogy az ember felkeresse a Műút honlapján megtalálható többi részletet, ámuljon, és tűkön ülve várja ki a két hónapot, mire kezébe foghatja az új Grecsó-regényt. A másik két kortárs irodalmi előadó műveivel inkább voltam zavarban: már nem tudnám felidézni soraikat (jó, persze, hogy fel tudom, ha akarom, itt van előttem a Műút), de az egymásutániságuk valami furcsa feloldatlanságot eredményezett: Pál Sándor Attila monotóniája betalált, kifejezett nyugtalansággal töltött el, Turi Tímea és szövegbéli társai meg mintha megoldást akarnának adni a bennem fortyogó kérdésekre, hogy aztán még több érzést hagyjanak nyitva. Erre aztán nem Grecsó tépelődő főhősnője a feloldás, hanem sokkal inkább a Wahorn Airport improvizatív diszharmóniával átitatott harmóniái. Ott és akkor jön rá az ember, hogy Wahorn képei bármilyen tudatmódosító nélkül is életre tudnak kelni, elég, ha az ember felfekszik a banda fúvós alapú muzsikájára, és hagyja magát sodortatni. (Erről hitelesen persze akkor tudnék összehasonlító elemzést készíteni, ha tudatmódosítókkal is végignézném a képeket, erről majd talán a legközelebbi Wahorn életmű-kiállítás alkalmával.) A polihisztor művész úr állítása szerint zenéje az életet célozza meg (nyilván a képei is). És ha már céloz, talál is, Mónika harsonájával együtt a családias hangulat közepette mindenki együtt utazik a sárga ruhás nővel, aki kacéran tekintene ránk a koncert mellől a falról, ha ugyan tekintene bárhogyan.
Az est során minden művész célzott és talált is. Tanulság, ha van (nem kell): járjunk kiállítások közepére, személyesebb és titkosabb, talán bizsergetőbb találkozásoknak örülhetünk, mint máskor.
Malinovszki András 2016. február
