Parti Nagy Lajos remekül tömörít, ezzel nem mondok újat senkinek. A címben idézett mondat az este nagy részének is kiváló tömörítése, habár annak viszonylag elején hangzott el. Az estének, amikor a magyar irodalmi és kulturális élet színe-java összegyűlt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy megünnepelje a 80 éves Bodor Ádámot.
Én – az est szereplőivel egyetemben – szeretem Bodor Ádám műveit, mégsem jutna eszembe soha szívembe fogadni. Érzésem szerint senki sem, sőt, azt gondolnám, erre maga az író sem vágyott soha. Ha valahova befogadom, akkor a sejtjeim közé, a velőmbe, agyam olyan részébe, ahova csak ritkán látogatok el, de akkor teljes valómmal. „Nem tudom letenni. Hozzátartozik a létezésemhez ezentúl.” – mondta szintén Parti Nagy Az érsek látogatásáról, régebben is, most is. Sinistra, Verhovina, a fülesbagoly ilyen: bár mindenképp retúrjeggyel utazunk oda, egy részünk kicsit ott marad, miközben az ő részük menthetetlenül ránk, belénk ragad. Eltüntetni nem fogjuk. A „hol vannak ezek a helyek” naiv egyetemista kérdésre a legfrappánsabb választ egy kitűnő tanárom adta meg: Bodor Ádámban. A kortárs íróink közül remek érzékkel kiválasztott műrészletek, novellák (sőt: a paródiák) is mind ezt sugallták. Van egy hely (vagy több nagyon hasonló), amely Bodor Ádámban, és őt olvasva immár bennünk is létezik, ahol nem mindenki az, akinek látszik (mivelhogy sok mindenki nem is látszik semminek sem), ahol az író mindenkiről csak annyit árul el, amennyit akar, és ami szinte soha nem elég ahhoz, hogy a feloldozáshoz szükséges könnyebbséget megkapjuk – többek közt ettől bodori a bodori történetmesélés.
Nekem ez az irodalmi est, és az író-barátok élő és értő szava kellett hozzá, hogy rájöjjek: milyen meglepően sok humor van Bodor Ádám életművében. Érdekes volt összehasonlítani, mennyivel többször mosolyodok el, amikor a történeteket hallgatom, mint mikor olvasom azokat. És nem kevésbé mellbevágó rájönni, hogy ezzel a fajta fekete, de sokszor inkább szürke, maró humorral sehol máshol nem találkoztam még: ez is maga Bodor Ádám. Ritkán hallani olyan árnyalatnyit elfojtott, zavart, tétova nevetést, mint a Bodor-novellákat hallgató közönség soraiban. Pontosan érzi az értő fül, hogy hol lehet nevetni, de folyton mar a kérdés: vajon szabad-e, illik-e. Szerencsére a végén felold Esterházy Péter: a Látóban korábban megjelent Bodor-paródián már önfeledten szórakozhatunk, jótékonyan elfeledve azt, hogy mennyire élesen és jól betalál ez is. Feloldás volt, még ha néhol döccenő is, a Zuboly együttes idevágó zenéje, de főleg Melis Márta és Melis László produkciója, egy „nem létező nép nem létező nyelvén megírt balladája”. Amit részemről én az est, de magamban lehet, hogy a bodori életmű himnuszának tekintek ezentúl.
Egy barátom a rendezvény előtt kérdezte: „ma mész a Bodor szülinapi bulijára, ugye?”, amit én tiszteletemből adódó rosszallással utasítottam vissza, de az esemény után vállalom: igen, február 23-án Bodor Ádám buliján voltam. Ahol látszólag a házigazdát is meglepő óriási tömeg jött ünnepelni, ahová senki nem saját egóját csillogtatni jött el, hanem barátian tisztelegve bemutatni az ünnepeltet, és ahol a hangulathoz és a módosult tudatállapothoz nem kellett semmilyen szer, csakis Bodor Ádám művei. És ebből kijózanodni sem tudunk, és nem is nagyon akarunk.
Malinovszki András 2016. február
