Bár a fenti sorokat Parti Nagy Lajos Bodor Ádám egy későbbi művéről, Az érsek látogatásáról írta, nem túlzás állítani, hogy a megállapítás érvényes a Szerző korábbi novellái némelyikére, és a novellák szorosabb-lazább összefonódásából létrejött Sinistra körzet című művére is. Az olvasmányok úgy hatolnak az ember velejéig, úgy érintik érzékelése legmélyebb rétegeit, hogy a történetek megélt világunktól valamelyest távol, azon kívül játszódnak – még ha a mi, közép-európai életünkhöz sok tekintetben nagyon (talán túlságosan) is közel.
A Sinistra körzet kapcsán az egyik leggyakrabban hangoztatott kérdés, hogy vajon novellák füzéréről vagy önálló regényről beszélhetünk-e. Az önálló rövid történetekként való első megjelenés, és az önmagukban is kerek egész történetként olvasható fejezetek, az első értelmezés felé sodorhatnák az olvasót, ugyanakkor kétségtelen, hogy felfedezhető (nem is egy) erős összetartó kapocs, amely regénnyé varázsolja a Sinistrát. Mindkét oldal tudhat maga mögött híveket (a novella-pártiakat erősíti többek közt Margócsy István[1], míg regény-oldalról Szilágyi Mártont[2] említhetjük), akik alaposan felépített érvekkel bizonyítják állításukat. Ha mindenképp dönteni akarunk a kérdésben (bár akadnak olyanok – mint például Angyalosi Gergely[3] -, akik szerint ez felesleges), talán segíthet, ha megvizsgáljuk Bodor néhány korábbi, kötetben megjelent, de nem szorosan összefüggő novelláját, és ezeket vetjük össze a Sinistra körzettel. Jómagam Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötet három művét találtam alkalmasnak részletesebb elemzésre: a kötet címadó történetén kívül A részleg és a Vissza a fülesbagolyhoz címűt. Ha azonban mélyen beleássuk magunkat Bodor Ádám novelláinak világába, rengeteg furcsaságba ütközhetünk. A fentebb említett három történet kétségkívül az életmű reprezentatívabbjai közül való. (Márpedig nem akármilyen életműről beszélünk: Bodort számos helyen nevezik a magyar prózairodalom nem csak legnagyobb novellistájának, hanem a novellistának.) Ha leporoljuk egy régi irodalomkönyvünket vagy irodalmi kislexikonunkat, a novella címszó alatt olyan állításokkal találkozunk, hogy az bizony kevés szereplővel dolgozik, tömör, egy szálon futó cselekménnyel bír, többnyire egy fordulattal találhatjuk szembe magunkat, és általában valamiféle csattanóval, tanulsággal végződik. Nos, a Sinistra körzet jeleneteit és a három novellát szemügyre véve valószínűleg egyetlen olyan sincs, amely minden feltételnek eleget tenne. Az Eufrátesz... művei közül A részlegben ugyan viszonylag kevés a (főbb) szereplő, és a részlegbe kerülés felfogható egyfajta fordulatnak (igaz, ez még a mű elején megtörténik), de semmiképp nem beszélhetünk hagyományos novellai csattanóról a történet végén. Jóformán azt sem tudjuk, Weisz Gizella életében egyáltalán valaha bekövetkezik-e bármilyen változás, hovatovább egyáltalán túléli-e a részleget. A Vissza a fülesbagolyhoz viszonylag rövid terjedelme ellenére is tetemes mennyiségű szereplőt vonultat fel, és Musztafa Mukkerman látogatása, valamint várakozásoktól eltérő viselkedése is csak a hirtelen fordulat igényét elégíti ki, míg a kötet nyitónovellájában jóformán egyik ¨feltétel¨ sem teljesül. Ha merészebb kijelentésre ragadtatjuk magunk, azt is mondhatjuk, hogy egyfajta „fordított novellai szerkezetre” láthatunk példát, ha megvizsgáljuk a három mű kezdő mondatait: „Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét.” (Az Eufrátesz Babilonnál) „Aznap, amikor útnak indul, Weisz Gizellát mindenki megdicséri. Még a nagy Onaga elvtárs is mélyen a szemébe néz. »Ez igen.« - mondja. »Elgondolásai kitűnőek, tervei nagyszerűek. Maga vezetésre termett.«” (A részleg) „November elején meghalt Adam Szelim.” (Vissza a fülesbagolyhoz) Jól látható, hogy minden novella egy olyan (mondhatni: tétel-) mondattal indít, amely csak a mű későbbi részében válik értelmezhetővé, sőt két esetben maga az esemény a mű idősíkját tekintve később is következik be. Alig túlzás tehát azt állítani, hogy Bodor egyáltalán nem szokványos novellái nemhogy nem csattanóval végződnek, de hovatovább sokszor azzal kezdődnek.
Másfelől, ha novellát olvasunk, talán nem vagyunk hozzászokva, hogy annyi titkot, annyi megválaszol(hat)atlan kérdést kapunk, mint Bodor Ádámtól. Túl olyan alapkéréseken, hogy például mi az a Sinistra körzet?, hova kerül el és ott pontosan mi a dolga Weisz Gizellának? vagy miért lehet újra a fülesbagolyhoz menni, amikor Adam Szelim már nem él?, felmerülhet kétely a szereplők lelkivilágával, cselekedeteinek mozgatórugójával kapcsolatban. Érezhető, hogy Bodor szokatlan (különösen novella esetében szokatlan) távolságtartással kezeli szereplőit: önálló életű lényeknek tekinti őket, akiknek létéből csakis annyit „kaphatunk meg”, amennyit a mű cselekményének terjedelme megenged. Ha kitekintünk novellisztikája más darabjaira, legjobb példaként a Kikötő, este című művet említhetjük. Ebben Menyhárt doktorról bevallottan nem tudjuk, mi a foglalkozása („Menyhárt doktor, ami nevét illeti, lehet orvos, lehet jogászdoktor, mindenesetre egy hajón teljesít szolgálatot.”), s a mű végén úgy búcsúzunk el tőle, hogy fogalmunk sincs mi történt vele, ki volt a két idegen, és mi okból dobták a vízbe. Nem tudhatjuk, hiszen „bosszúságunkra a történet itt véget ér”. És a három fő szereplő? Nos, „ők elmentek a dolgukra”, és Bodor Ádám nem tartja magát novellái mindenható elbeszélőjének, vagyis ha dolguk volt, hát dolguk volt, nincs (és ezáltal mi sem vagyunk) feljogosítva arra, hogy utána menjen. Bár Ez a narrátori szerep nem idegen ez a Sinistra körzet és más novellák világától sem. Mondhatnánk azt is, az író csak azt osztja meg olvasóival, ami rájuk tartozik, de ez pont nincs így: egyfajta csehovi vagy gogoli narrátori eszközzel élve belekezd történeteibe, megismertet szereplőivel, s aztán pont annyi információt közöl (hallgat el?), amitől még tovább nő és fokozódik a feszültség írásaiban. De Balassa Péter nyomán[4] azt is mondhatjuk: nincs konkrét rejtélyes, mögöttes tartalom a műben, hanem az egész mű az; nem az a rejtélyes, amit Bodor nem mond ki (talán minden lényegest kimond), hanem az általa teremtett világ ennyire feszült, kétségekkel teli. A Sinistra körzet esetében utalhat még valami a mű novellán kívül is létező világára. A könyv alcíme (Egy regény fejezetei) magával vonzza a kérdést: vajon van több fejezet is? Vajon csak egy részét írta meg Bodor, más részei pedig, bár valószínűleg megtörténtek, rejtve maradtak előlünk? Ez is egyike marad a bodori titkoknak. S talán az imént említett „csattanóhiány” egyik oka is a különleges narrátori szerep lehet: nem lehet csattanó a művek végén, ha egyszer a szereplők „elmentek a dolgukra”.
Bodor Ádám minden művében hátborzongató feszültséget teremt az egyfajta írói sajátosságának is tekinthető világon kívüliség. Hol élnek a szereplők? Honnan és miért kerültek oda? Milyen felsőbb hatalom irányítja őket és milyen törvények szerint (ha egyáltalán)? Az ugyanis kétségtelen, hogy Bodor szereplői (vajon van-e olyan értékrend, amelynek alapján hősöknek nevezhetjük őket?) sosem élnek szabadságban. Bár A részleg című novellában a karakterek egymást elvtársazzák/elvtársnőzik, a kommunizmus néven mégis csak Az Eufrátesz...-ben neveztetik (pl. „- Bócz úr is komcsi volt. - Ha elvitték, akkor nem volt az.”). A többi műben mindig csak valami furcsa, ködös, megfoghatatlan erő, ám jól érezhetően mindig valamilyen közepesen jól szervezett diktatúra irányítja az emberek életét. Diktatúra, mert értelmetlen, mert totális hatalmat gyakorol, és mert nem lehet előle elmenekülni. És közepesen szervezett, mert valami mindig megbomlik, kisiklik. Mégis, mintha a Sinistra körzet vagy A részleg önkényuralma még észveszejtőbb lenne, mint mondjuk egy latin-amerikai (amit Bodor egyébként szintén testközelből ismer): itt egyáltalán nem tudni, mi miért történik, s mintha a szereplők is csak időnként értenék „ki kivel van”. Ha elolvassuk A testőrparancsnok magánya című novellát, és összehasonlítjuk az imént említett művekkel, akkor érdemes megvizsgálni Bodor Ádám véleményét is a budapesti és dél-amerikai utcán felbukkanó erőszak közti különbségről is[5]: „Budapest az utcáin szabadon grasszáló haramiákkal megalázó hely. A latin-amerikai közbiztonsági viszonyokban érzek némi kihívást, hiszen ott ez a bizonytalanság, az állandó viaskodás része a mindennapoknak, és ebben a helyzetben kétségkívül minden nap férfiasan kell viselkedni. Minálunk gyávák garázdálkodnak, tudják, törvényeink és azok őrei gyengék, igazságszolgáltatásunk oly kezdetleges, hogy következmények nélkül megtehetik. Legfönnebb a polgár számára túl nagy a tét, mivelhogy nem bír szabadulni illúzióitól, rögeszméjétől, hogy valóságos polgári környezetben él. Ennél akkor már tiszteletreméltóbbak Közép-Amerika puskaporos belviszonyai.” Vagyis a körzet vagy a részleg elnyomása is lehetne egy árnyalatnyival elviselhetőbb, ha bár kemény, de tiszta játékszabályok lennének érvényben. De az, hogy nem tudni, ki vadász, ki áldozat, ki milyen szerepet tölt be a gépezetben (pl. az erdész valóban erdész-e vagy ¨zsaru¨) az egész világot teljességgel elviselhetetlenné teszi, ahol az egyetlen cél a puszta túlélés lehet – és abban sincsen sok köszönet. Ennek ellenére mégsem lázad senki (sőt: a Sinistrában csendben mindenki tevékeny részese a dolgoknak), nagyon jól tudják (s bele is törődnek), hogy ebben a létezési formában már a kérdésfeltétel sem tanácsos. Az olvasónak pedig megkönnyebbülés lehetne, ha mindezekért a borzalmakért valakit felelőssé tehetne: a románokat, a magyarokat, az ukránokat, a kommunistákat, bárkit. De mivel a művekben igen magas szintre kerül a világon kívüliség, a nemzetiség nélküliség[6], és csak halvány, többértelmű utalások vannak a konkrét államigazgatási területre nézvést is (s a peremvidék miatt még ez sem lehet támpont), így nekünk, olvasóknak ez a felszabadító élmény sem adatik meg, mi is beletörődésre vagyunk kényszerítve. Amikor azonban „felsőbb hatalomról” beszélünk, nem feltétlenül csak valamilyen politikai hatalomra kell gondolnunk: a természet (pl. a csonttollú madár képében), az időjárás (mint a ködös, dermesztő hideg) vagy a különböző tárgyak, eszközök (egy szivárgó, majd fölrobbanó öngyújtó) mind-mind „fentről” irányítják az emberek életét, kiteljesítve totális áldozatiságukat. S ami az áldozatoknak olykor megadatik, itt teljes mértékben elvész, vagyis még csak mártírok sem lehetnek, nem halhatnak meg az igaz ügyért (ha egyszer nem is tudják, létezik-e ilyen), sőt haláluk jobbára hidegen is hagyja az embereket. (A Sinistra körzetben még nevüket is elveszik, végképp és totálisan negligálva őket.)
Bodor Ádám Sinistra körzet előtti novellái tehát szorosan rokoníthatóak első Magyarországon született művével, mind hangulati elemeikben, mind tematikájukban, mind írói fogásaikban. Ezek a művek azonban mégsem alkotnak olyan szoros, összefüggő láncolatot, mint a Sinistra történetei. Mindegy, hogy ezt a szöveget különálló vagy egybefüggő szövegnek tekintjük, mindenképp elmondható, hogy életre szóló élménytől fosztjuk meg magunkat, ha ezeket a korábbi rövid olvasmányokat nem vesszük figyelembe az életmű vizsgálata kapcsán.
Malinovszki András 2009, 2016
[1] MARGÓCSY István: A veszélyeztetett világ = Tapasztalatcsere – Esszék és tanulmányok Bodor Ádámról, szerk.: SCHEIBNER Tamás, VADERNA Gábor, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2005.
[2] SZILÁGYI Márton: A tárnicsgyökér fanyar illata = i.m.
[3] ANGYALOSI Gergely: A kiismerhetetlen remekmű = i.m.
[4] BALASSA Péter: Bodor Ádám novelláiról = i.m.
[5] BODOR Ádám: A börtön szaga – Válaszok Balla Zsófia kérdéseire, Magvető Kiadó, Budapest, 2007.
[6] Bár a Vissza a fülesbagolyhoz című műben még van némi magyarázat a nevek eredetére („Hallom, törökökkel barátkozol […] Adam Szelimnek hívják. Tudom.” „Musztafa Mukkerman […] Apja nyugatnémet, anyja török vendégmunkás”), a Sinistra körzetben már csak utalásokat sem találunk a nevek bábeli zűrzavarára. A részlegben pedig az emberek többnyire nem emlékeznek egymás nevére, hovatovább nem is tartják fontosnak így megkülönböztetni egymást.
